Pedig én végig akartam nézni.
Minden csak akarat és elhatározás kérdése. Háttérbe szorítottam az angol focit, a spanyolt, a németet, sőt még az olaszt is. Eltökélt szándékom volt, hogy szombat délután leülök a kényelmes fotelbe és megnézek egy magyar meccset. Méghozzá Ligakupa-mérkőzést. Mert hát ugye a bajnokság szünetel. December elejétől egészen február végéig. A „miért”, az rejtély. Ugyanis nálunk sokkal színvonalasabb bajnokságok sem állnak le. Talán csak a német. De az is hamarabb kezdődik, mint a magyar. Náluk talán még elfogadható, mert nívós, nézhető a futballjuk. Pedig nálunk is feltalálták már a cicanadrágot, meg a hosszú ujjú mezt /na nehogy már valamelyik hazánk stadionjába vetődött „sztár” megfázzon itt nekem.../. Mert olyanra már gondolni sem merek, hogy a zord téli időjárás közepette rövidnadrágban és rövid ujjú dresszben játszanak a fiúk.
Pedig én végig akartam nézni.
Igen Kedves Olvasó, ha hiszi, ha nem, én komolyan gondoltam, hogy végignézek egy magyar meccset. Na senki ne higgye, hogy hiányzott, csak gondoltam adok egy esélyt, hátha változott valami. Talán elindult valami javulás kis hazánk valamikori kedvenc sportágában. Na jó, chipset és innivalót nem készítettem /ami egy jó meccs alapkellékei normál esetben.../, de ettől még a sziklaszilárd elhatározás az sziklaszilárd elhatározás. Már ez is más, mint a jobb bajnokság meccsei esetében: egy angol vagy egy spanyol, de akár egy német mérkőzés megnézéséhez nem is nagyon kell elhatározás. Elég a távirányítón megnyomni azt a gombot, amin az adott meccs megy. És az embernek lesz egy kellemes másfél órája. Mert hogy lesz, az teljesen biztos. Általában szépen játszanak, de ha netán nem, akkor is van akarás, hajtás, robotolás. A magyar futballpályákról mindezek hiányoznak. Nem véletlenül mondta a mi Lotharunk az ideérkezéskor, hogy a magyar játékosok lötyögnek, ratyiznak, alibiznak, semmit nem csinálnak. Matthausnak igaza van. Talán egyvalamiben nincs. Csinálnak ők valamit, felveszik a zsíros fizetést a nagy nulláért. A züllés, a hanyatlás az 1986-os mexikói világbajnokság környékére tehető. A szovjetek 6-0-ra legázoltak bennünket. És azóta mintha elfelejtettünk volna focizni. Volt idő /leginkább az ’50-es évek/, amikor – kis túlzással – a világ nem tudott focizni. Csak mi. Az Aranycsapat. Az utóbbi két évtizedben ez fordítva van.
Pedig én végig akartam nézni.
Valószínűleg elszaladt velünk a ló. Úgy a szurkolókkal, mint a sportvezetőkkel. A szurkoló talán túl sokat vár /hozzászokhatott volna már két évtized alatt a lélektelen semmittevéshez/, a futballklubok vezetői pedig túlságosan is borsos árat kérnek a meccsbelépőkért. Legalábbis a produkcióhoz képest. A jegyárak körülbelül 500 forintnál kezdődnek. Pont annyiba, mint másfél kiló kenyér vagy két liter tej. Ugye nem kell külön kitérnem rá, hogy az emberek a pénztelenségben, a gazdasági válság idején a fentebb felsoroltak közül melyiket válasszák. Vagy ha elgondolkodnak is, maximum azon, hogy kenyeret vegyenek vagy tejet. A meccs szóba sem kerül. Miért is kerülne? Az ilyen fajta luxusra ezidőtájt akkor sem nagyon telne az átlagembereknek, ha az angol és a spanyol liga csapatai együttvéve alkotnák a magyar élmezőnyt és a játék csodálatra méltó lenne. De nem az. És nem is nagyon valószínű, hogy az elkövetkező pár évben, évtizedben az lesz.
Pedig én végig akartam nézni.
Lehet, hogy a futballunk nem is lett sokkal rosszabb /.../ és mindenért a média a felelős. Ugyanis a ’90-es években nem voltak kereskedelmi adók, pláne nem voltak sportadók. Akkor még egy vagy max. két adó volt és szombat délutánonként volt egy magyar bajnoki. Na meg fényévente egy-egy Bajnokok Ligája-meccs szerdán. Így azonban, hogy megjelentek a különféle sporttelevíziók, jobban a szemünk elé tárul az európai nívó. Amitől mi sajnos nagyon messze vagyunk. Ha például kora délután leadnak egy angol bajnokit és mondjuk utána egy magyar meccset, akkor az ember óhatatlanul is látja, érzékeli a különbséget. És akkor Csank János a meccs előtti nyilatkozatában arról mesél, hogy mennyire más az a labda, amit három hónapon keresztül használtak és mennyire más az, amelyikkel a meccset fogják játszani. Hát persze... De az is lehet, hogy neki van igaza. Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo semmivel sem jobb futballista, mint mondjuk Dombi Tibor vagy éppen Dvéri Zsolt, csak más a labda. Meg az éghajlat, meg a pálya talaja, meg a stadion madártávlatból. És erős a gyanúm, hogy Csank is legalább olyan jó és sikeres edző, mint Sir Alex Ferguson és Balajcza Szabolcs is régesrég túlszárnyalta volna Edwin van der Saart a góltalansági idő tekintetében, ha más volna a labda. A labda nem más. A labda ugyanolyan. Csak a játéktudás és az akarat más. Ha az egyik oldal 100%, akkor a másik jó, ha 10-15. Az pedig már az egyéni ízlés dolga, hogy ki melyik számot melyikhez párosítja...
Pedig én végig akartam nézni.
De nem bírtam. Mert a magyar focit nem lehet. Mert nem változott semmi. Legalábbis pozitív irányba semmiképpen. Már éreztem, hogy a magyar meccs-nézésből nem lesz semmi, ugyanis egy sportcsatornával arrébb Ancic játszott Murray-vel teniszmeccset és elkezdődött a Hertha-Bayern német rangadó is. Inkább átkapcsoltam. Mert focistáinkra még az áramot is kár pazarolni...
