A legtöbb csapattal előfordult már, hogy mellényúlt a játékospiacon. Jóval áron felül igazoltak egy labdarúgót, vagy esetleg a játékos új klubjában már nem tudta azt a szintet hozni, amit előző csapatában. A nagy ígéretként, sok esetben megváltóként kezelt focisták sok esetben rútul, s nem ritkán végleg belebuknak a csapatváltásba: elvesztik árukat és presztízsüket, az őket odaédesgető elöljárók, edzők feje is hullik ilyenkor. Ennek többnyire az az oka, hogy a labdarúgó nem képes akklimatizálódni: megszokni az esetleges másik liga légkörét, beilleszkedni egy új játékstílusba, illetve szerepkörbe, vagy megszokni az új játszótársakat, stb. Ha az utóbbi éveket nézzük, így járt példának okáért Shevchenko a Chelseavel, Robbie Keane a Liverpoollal, Owen és Samuel a Real Madriddal, vagy Flamini a Milannal.

Vannak azonban olyan csapatok, akikre ez halmozottan érvényes. Náluk egykor szebb napokat látott labdarúgók egész sora bukott meg, „hagyta el” játéktudását, indult el a lejtőn. Másfelől több klubra is érvényes, hogy méltatlanul bánnak játékosaikkal, nem becsülik hűségüket, s értékes éveiket olykor kénytelenek az edzői szeszélyek miatt a padon tölteni. Ezen csapatok megérdemelnek most egy kis analízist, alaposabb fejmosást ha tetszik. A lista persze szubjektív a maga módján, nyilván nem tudok minden karrierre és transzferre ugyanúgy visszaemlékezni. Jöjjön tehát a személyes top5, vagyis a Kedvencek Temetőjének 5 legkirívóbb parcellája.

5 – Newcastle United. Az egykor szebb napokat látott Szarkák Shearer visszavonulása óta (2005 nyara) egyértelműen vegetálnak. Bár pénz van a klub kasszájában, mint ahogy gyönyörű stadion és fanatikus szurkolók is, ám eredmény vajmi kevés köszön vissza… Több nagy csatár is érkezett (akik képtelenek voltak feledtetni a legendás 9-est, vagy ha mégis, hát csupán ideig-óráig). Luque semmit nem mutatott, Smith már a ManUnitednek se vált be, hát még a Newcastlenek, Martins a legnagyobb bonyodalmat a gólözön helyett többnyire rejtélyes életkorának megfejtési kísérleteivel okozza, Owen pedig állandóan sérült, ráadásul igen drága vétel volt. A középpálya botrányoktól (Bowyer vs. Dyer bunyója a pályán) és szürke ex-sztároktól (Duff, Emre) hemzseg, a védelem legbiztosabb sziklája, Given pedig ír létére angolosan távozott a süllyedő hajóról. Végezetül a számlájukra írnám, hogy több brit szinten elismert és legendás menedzsert is megbuktattak (Sir Bobby Robson, Kevin Keegan, vagy Sam Allerdyce), így az ezredfordulón még BL főtáblás észak-angol csapat már évek óta a kiesés ellen kénytelen küzden.

4 – Chelsea FC. A londoni Kékek már egy jó ideje szívesen igazolnak a szigetországon kívülről, de az utóbbi 5-6 évben az átigazolási piacon már nagymenőnek számítottak. Itt a helyzet nem annyira egyértelmű, hiszen sok kiváló üzlet is köttetett általuk. Lampardra, Joe Colera (Abramovich előtt érkeztek), Cechre, Robbenre, Essienre, Ricardo Carvalhora, vagy épp Drogbára (kivéve az idei penetráns szezonját) sosem panaszkodhattak a futballrajongók, ők mind megszolgálták a vételárat. Viszont volt néhány kapitális igazolásuk is. A sort még Chris Suttonnal lehetne nyitni, akiért Vialli tök fölöslegesen csengetett ki –akkor még soknak számító – 10 millió fontot. De a teljesség igénye nélkül alibizett a Stamford Bridge-en Verón, Boulahrouz, Kezman, Tiago, Shevchenko, vagy az idei szezon alapján Deco is. A csapat évek óta pénzzel igyekszik tartani a lépést a tradicionális nagycsapatokkal (ManUnited, Liverpool, Arsenal), vannak is eredményeik (KEK-siker, bajnoki címek, FA kupa győzelmek), de igazolásaik sok esetben koncepció nélküliek, s fölöslegesen verik föl az árakat. A nagy fogások és a sikerek miatt azonban nincs dobogó.

3 – AC Milan. Az őslénypark, ahová kihalni járnak a sztárok. Maldini mentségére szóljon, ő legalább itt kezdett, nem is akármikor (1986). De a többség gyakorlatilag innen vonul vissza, s nem mindig azért, mert innen akar. Costacurta húzta amíg lehetett, de például Nesta óriási ígéret volt még a Lazioban (mesterfokon védekeztek a 2000-es eb-n Maldinivel, Cannavaroval és Iulianoval), a 2003-as BL sikerből is még kivette a részét, ám az utóbbi években teljesen beszürkült, a válogatottságot is gyorsan lemondta preventív jelleggel, amíg még hívták. A középpályát kivénhedt öregek (Ambrosini, Seedorf, Ronaldinho), és beváltatlan ígéretek (Flamini) szegélyezik, akiktől már/még nem várható nagy foci. Rui Costa és Serginho meg névtelenség határán hagyta ott Milánót. Míg a középpálya Aranylabdásai még csak-csak muzsikálnak, az igazi csillaghullás a csatársorba volt. A Madridból kipaterolt Ronaldo, vagy a Barcát elhagyó Rivaldo imázsának inkább csak ártott a Milan. Ki lehetne még térni Stam, Crespo, Vieri, vagy épp Tomasson elvesztegetett milánói éveire, hiszen ők sem itt játszottak életük formájában – bár Crespo duplája a BL fináléjában megsüvegelendő. De sok milanosra elmondható, hogy nem tudják (hosszútávon) hozni klasszisukat, melyet sokan itt hagynak el végleg. Ezért is jegeli idén a Bajnokok Ligáját a piros-fekete óriásklub.

2 – Tottenham Hotspur. Nagy hajrá, de az ezüst is szépen csillog. Az újgazdag észak-londoni klub kicsiben kezdte. A kilencvenes években még volt néhány nagy név a csapatnál (Klinsmann, Ginola, Anderton, Sol Campbell), de alapvetően középkategóriás játékosokkal erősítettek. Az utóbbi években azonban beindult a cséphadaró. Davids, Carrick, vagy Jenas leigazolására még nem kaptuk föl a fejünket, viszont egyre többen jöttek, egyre drágábban (Woodgate, Berbatov, Chimbonda, D. Bent), még Juande Ramost is kivásárolták, igencsak borsos áron. A Ligakupa a csapatba invesztált pénz tükrében „egynek jó” volt, ettől több kellett: Modric, Bentley, Corluka, Gomes, Pavlyuchenko, vagy a nagybetűs SEMMIT sem mutató, de igencsak drága Giovani Dos Santos. Mivel a klub annyit költött játékosra, mint a Chelsea és a bajnok MU együtt (!), így igencsak ciki volt a mélyrepülőrajt (0-2-6 a bajnokságban – többek között a Stoke és a Sunderland ellen sem sikerült pontot szerezni…). Adios Ramos páros lábbal. Helyette Redknapp, akinek a kieséstől félve lesték, és ami szánalmasabb, teljesítették minden kívánságát (visszavásárolták fél év után Keanet, Chimbondát és Defoet is, megfejelve Cudicinivel és Palaciossal), így Európa egyik legveretesebb névsora az övék. Hemzsegnek a nagynevű középpályások, a csatársor szintén irigylésre méltó. Csak kár, hogy az eredmények sehogy sem jönnek, így egyelőre hihetetlen pazarlás és mészárszék az egész (Huddlestone, Lennon, vagy épp Bentley másutt ünnepelt sztár lehetne, ha játszhatna rendesen). Az év meccse a Ligakupa döntője lesz, onnantól kezdve keserves harc az UEFA kupában, illetve a kiesés ellen a bajnokságban…

1 – Real Madrid. A Királyi Gárda a műfaj koronázatlan királya. Az edzőbuktatást és üldözést mesterfokon űzik (Del Bosque szánalmas arconköpése, Luxemburgo, Camacho, Capello, vagy épp Schuster), elsősorban a türelmetlenség, a koncepciónélküliség, valamint az elnöki túlígérgetések miatt.  Minden játékos, aki ide ír alá, odáig van, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy a Real játékosa lehet. (Zidane még jól járt, ő innen vonulhatott vissza, ellentétben Hierróval, akinek esetében már derogált kivárni azt az egy évet, amit még a klub alkalmazásában töltött volna.) Akik ezt hosszú évekig meg is hálálták (Hierro, Redondo, vagy épp Morientes), azokkal sem tudtak kíméletesen megválni, már nem voltak elég jók, hiába a sok éves alázat. Figo például botrányosan érkezett (Barcelonából) és távozott (kivásároltatta magát, csak hadd mehessen), elüldözték a dagi Ronaldót is, Van der Vaart már most nem kell Ramosnak, Huntelaar idén jött, de már menne… De csúnyán pórul járt itt Makelele, Owen, Reyes, Emerson, vagy épp Samuel is. Volt, hogy minden évben magukhoz édesgettek egy aranylabdást (Figo, Zidane, Ronaldo, Owen), újabban C. Ronaldot csábítják a szirének énekével. A Realra is jellemző a koncepció hiánya, a megalománia, az árak fölösleges felsrófolása, és a játékosokkal szemben tanúsított érzéketlenség. Jól látható, hogy arányaiban elenyésző azon labdarúgók száma, akiket megerősített a Real, illetve vitték még valamire eligazolásuk után is. Így nálam ők az abszolút elsők.