Kötelező oltás

 2009.02.14. 16:10

Pedig én végig akartam nézni.

Minden csak akarat és elhatározás kérdése. Háttérbe szorítottam az angol focit, a spanyolt, a németet, sőt még az olaszt is. Eltökélt szándékom volt, hogy szombat délután leülök a kényelmes fotelbe és megnézek egy magyar meccset. Méghozzá Ligakupa-mérkőzést. Mert hát ugye a bajnokság szünetel. December elejétől egészen február végéig. A „miért”, az rejtély. Ugyanis nálunk sokkal színvonalasabb bajnokságok sem állnak le. Talán csak a német. De az is hamarabb kezdődik, mint a magyar. Náluk talán még elfogadható, mert nívós, nézhető a futballjuk. Pedig nálunk is feltalálták már a cicanadrágot, meg a hosszú ujjú mezt /na nehogy már valamelyik hazánk stadionjába vetődött „sztár” megfázzon itt nekem.../. Mert olyanra már gondolni sem merek, hogy a zord téli időjárás közepette rövidnadrágban és rövid ujjú dresszben játszanak a fiúk.

 

Pedig én végig akartam nézni.

Igen Kedves Olvasó, ha hiszi, ha nem, én komolyan gondoltam, hogy végignézek egy magyar meccset. Na senki ne higgye, hogy hiányzott, csak gondoltam adok egy esélyt, hátha változott valami. Talán elindult valami javulás kis hazánk valamikori kedvenc sportágában. Na jó, chipset és innivalót nem készítettem /ami egy jó meccs alapkellékei normál esetben.../, de ettől még a sziklaszilárd elhatározás az sziklaszilárd elhatározás. Már ez is más, mint a jobb bajnokság meccsei esetében: egy angol vagy egy spanyol, de akár egy német mérkőzés megnézéséhez nem is nagyon kell elhatározás. Elég a távirányítón megnyomni azt a gombot, amin az adott meccs megy. És az embernek lesz egy kellemes másfél órája. Mert hogy lesz, az teljesen biztos. Általában szépen játszanak, de ha netán nem, akkor is van akarás, hajtás, robotolás. A magyar futballpályákról mindezek hiányoznak. Nem véletlenül mondta a mi Lotharunk az ideérkezéskor, hogy a magyar játékosok lötyögnek, ratyiznak, alibiznak, semmit nem csinálnak. Matthausnak igaza van. Talán egyvalamiben nincs. Csinálnak ők valamit, felveszik a zsíros fizetést a nagy nulláért. A züllés, a hanyatlás az 1986-os mexikói világbajnokság környékére tehető. A szovjetek 6-0-ra legázoltak bennünket. És azóta mintha elfelejtettünk volna focizni. Volt idő /leginkább az ’50-es évek/, amikor – kis túlzással – a világ nem tudott focizni. Csak mi. Az Aranycsapat. Az utóbbi két évtizedben ez fordítva van.

 

Pedig én végig akartam nézni.

Valószínűleg elszaladt velünk a ló. Úgy a szurkolókkal, mint a sportvezetőkkel. A szurkoló talán túl sokat vár /hozzászokhatott volna már két évtized alatt a lélektelen semmittevéshez/, a futballklubok vezetői pedig túlságosan is borsos árat kérnek a meccsbelépőkért. Legalábbis a produkcióhoz képest. A jegyárak körülbelül 500 forintnál kezdődnek. Pont annyiba, mint másfél kiló kenyér vagy két liter tej. Ugye nem kell külön kitérnem rá, hogy az emberek a pénztelenségben, a gazdasági válság idején a fentebb felsoroltak közül melyiket válasszák. Vagy ha elgondolkodnak is, maximum azon, hogy kenyeret vegyenek vagy tejet. A meccs szóba sem kerül. Miért is kerülne? Az ilyen fajta luxusra ezidőtájt akkor sem nagyon telne az átlagembereknek, ha az angol és a spanyol liga csapatai együttvéve alkotnák a magyar élmezőnyt és a játék csodálatra méltó lenne. De nem az. És nem is nagyon valószínű, hogy az elkövetkező pár évben, évtizedben az lesz.

 

Pedig én végig akartam nézni.

Lehet, hogy a futballunk nem is lett sokkal rosszabb /.../ és mindenért a média a felelős. Ugyanis a ’90-es években nem voltak kereskedelmi adók, pláne nem voltak sportadók. Akkor még egy vagy max. két adó volt és szombat délutánonként volt egy magyar bajnoki. Na meg fényévente egy-egy Bajnokok Ligája-meccs szerdán. Így azonban, hogy megjelentek a különféle sporttelevíziók, jobban a szemünk elé tárul az európai nívó. Amitől mi sajnos nagyon messze vagyunk. Ha például kora délután leadnak egy angol bajnokit és mondjuk utána egy magyar meccset, akkor az ember óhatatlanul is látja, érzékeli a különbséget. És akkor Csank János a meccs előtti nyilatkozatában arról mesél, hogy mennyire más az a labda, amit három hónapon keresztül használtak és mennyire más az, amelyikkel a meccset fogják játszani. Hát persze... De az is lehet, hogy neki van igaza. Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo semmivel sem jobb futballista, mint mondjuk Dombi Tibor vagy éppen Dvéri Zsolt, csak más a labda. Meg az éghajlat, meg a pálya talaja, meg a stadion madártávlatból. És erős a gyanúm, hogy Csank is legalább olyan jó és sikeres edző, mint Sir Alex Ferguson és Balajcza Szabolcs is régesrég túlszárnyalta volna Edwin van der Saart a góltalansági idő tekintetében, ha más volna a labda. A labda nem más. A labda ugyanolyan. Csak a játéktudás és az akarat más. Ha az egyik oldal 100%, akkor a másik jó, ha 10-15. Az pedig már az egyéni ízlés dolga, hogy ki melyik számot melyikhez párosítja...

 

Pedig én végig akartam nézni.

De nem bírtam. Mert a magyar focit nem lehet. Mert nem változott semmi. Legalábbis pozitív irányba semmiképpen. Már éreztem, hogy a magyar meccs-nézésből nem lesz semmi, ugyanis egy sportcsatornával arrébb Ancic játszott Murray-vel teniszmeccset és elkezdődött a Hertha-Bayern német rangadó is. Inkább átkapcsoltam. Mert focistáinkra még az áramot is kár pazarolni...

"Kedvencek Temetője"

 2009.02.13. 10:37

 A legtöbb csapattal előfordult már, hogy mellényúlt a játékospiacon. Jóval áron felül igazoltak egy labdarúgót, vagy esetleg a játékos új klubjában már nem tudta azt a szintet hozni, amit előző csapatában. A nagy ígéretként, sok esetben megváltóként kezelt focisták sok esetben rútul, s nem ritkán végleg belebuknak a csapatváltásba: elvesztik árukat és presztízsüket, az őket odaédesgető elöljárók, edzők feje is hullik ilyenkor. Ennek többnyire az az oka, hogy a labdarúgó nem képes akklimatizálódni: megszokni az esetleges másik liga légkörét, beilleszkedni egy új játékstílusba, illetve szerepkörbe, vagy megszokni az új játszótársakat, stb. Ha az utóbbi éveket nézzük, így járt példának okáért Shevchenko a Chelseavel, Robbie Keane a Liverpoollal, Owen és Samuel a Real Madriddal, vagy Flamini a Milannal.

 

Vannak azonban olyan csapatok, akikre ez halmozottan érvényes. Náluk egykor szebb napokat látott labdarúgók egész sora bukott meg, „hagyta el” játéktudását, indult el a lejtőn. Másfelől több klubra is érvényes, hogy méltatlanul bánnak játékosaikkal, nem becsülik hűségüket, s értékes éveiket olykor kénytelenek az edzői szeszélyek miatt a padon tölteni. Ezen csapatok megérdemelnek most egy kis analízist, alaposabb fejmosást ha tetszik. A lista persze szubjektív a maga módján, nyilván nem tudok minden karrierre és transzferre ugyanúgy visszaemlékezni. Jöjjön tehát a személyes top5, vagyis a Kedvencek Temetőjének 5 legkirívóbb parcellája.

 

5 – Newcastle United. Az egykor szebb napokat látott Szarkák Shearer visszavonulása óta (2005 nyara) egyértelműen vegetálnak. Bár pénz van a klub kasszájában, mint ahogy gyönyörű stadion és fanatikus szurkolók is, ám eredmény vajmi kevés köszön vissza… Több nagy csatár is érkezett (akik képtelenek voltak feledtetni a legendás 9-est, vagy ha mégis, hát csupán ideig-óráig). Luque semmit nem mutatott, Smith már a ManUnitednek se vált be, hát még a Newcastlenek, Martins a legnagyobb bonyodalmat a gólözön helyett többnyire rejtélyes életkorának megfejtési kísérleteivel okozza, Owen pedig állandóan sérült, ráadásul igen drága vétel volt. A középpálya botrányoktól (Bowyer vs. Dyer bunyója a pályán) és szürke ex-sztároktól (Duff, Emre) hemzseg, a védelem legbiztosabb sziklája, Given pedig ír létére angolosan távozott a süllyedő hajóról. Végezetül a számlájukra írnám, hogy több brit szinten elismert és legendás menedzsert is megbuktattak (Sir Bobby Robson, Kevin Keegan, vagy Sam Allerdyce), így az ezredfordulón még BL főtáblás észak-angol csapat már évek óta a kiesés ellen kénytelen küzden.

 

4 – Chelsea FC. A londoni Kékek már egy jó ideje szívesen igazolnak a szigetországon kívülről, de az utóbbi 5-6 évben az átigazolási piacon már nagymenőnek számítottak. Itt a helyzet nem annyira egyértelmű, hiszen sok kiváló üzlet is köttetett általuk. Lampardra, Joe Colera (Abramovich előtt érkeztek), Cechre, Robbenre, Essienre, Ricardo Carvalhora, vagy épp Drogbára (kivéve az idei penetráns szezonját) sosem panaszkodhattak a futballrajongók, ők mind megszolgálták a vételárat. Viszont volt néhány kapitális igazolásuk is. A sort még Chris Suttonnal lehetne nyitni, akiért Vialli tök fölöslegesen csengetett ki –akkor még soknak számító – 10 millió fontot. De a teljesség igénye nélkül alibizett a Stamford Bridge-en Verón, Boulahrouz, Kezman, Tiago, Shevchenko, vagy az idei szezon alapján Deco is. A csapat évek óta pénzzel igyekszik tartani a lépést a tradicionális nagycsapatokkal (ManUnited, Liverpool, Arsenal), vannak is eredményeik (KEK-siker, bajnoki címek, FA kupa győzelmek), de igazolásaik sok esetben koncepció nélküliek, s fölöslegesen verik föl az árakat. A nagy fogások és a sikerek miatt azonban nincs dobogó.

 

3 – AC Milan. Az őslénypark, ahová kihalni járnak a sztárok. Maldini mentségére szóljon, ő legalább itt kezdett, nem is akármikor (1986). De a többség gyakorlatilag innen vonul vissza, s nem mindig azért, mert innen akar. Costacurta húzta amíg lehetett, de például Nesta óriási ígéret volt még a Lazioban (mesterfokon védekeztek a 2000-es eb-n Maldinivel, Cannavaroval és Iulianoval), a 2003-as BL sikerből is még kivette a részét, ám az utóbbi években teljesen beszürkült, a válogatottságot is gyorsan lemondta preventív jelleggel, amíg még hívták. A középpályát kivénhedt öregek (Ambrosini, Seedorf, Ronaldinho), és beváltatlan ígéretek (Flamini) szegélyezik, akiktől már/még nem várható nagy foci. Rui Costa és Serginho meg névtelenség határán hagyta ott Milánót. Míg a középpálya Aranylabdásai még csak-csak muzsikálnak, az igazi csillaghullás a csatársorba volt. A Madridból kipaterolt Ronaldo, vagy a Barcát elhagyó Rivaldo imázsának inkább csak ártott a Milan. Ki lehetne még térni Stam, Crespo, Vieri, vagy épp Tomasson elvesztegetett milánói éveire, hiszen ők sem itt játszottak életük formájában – bár Crespo duplája a BL fináléjában megsüvegelendő. De sok milanosra elmondható, hogy nem tudják (hosszútávon) hozni klasszisukat, melyet sokan itt hagynak el végleg. Ezért is jegeli idén a Bajnokok Ligáját a piros-fekete óriásklub.

 

2 – Tottenham Hotspur. Nagy hajrá, de az ezüst is szépen csillog. Az újgazdag észak-londoni klub kicsiben kezdte. A kilencvenes években még volt néhány nagy név a csapatnál (Klinsmann, Ginola, Anderton, Sol Campbell), de alapvetően középkategóriás játékosokkal erősítettek. Az utóbbi években azonban beindult a cséphadaró. Davids, Carrick, vagy Jenas leigazolására még nem kaptuk föl a fejünket, viszont egyre többen jöttek, egyre drágábban (Woodgate, Berbatov, Chimbonda, D. Bent), még Juande Ramost is kivásárolták, igencsak borsos áron. A Ligakupa a csapatba invesztált pénz tükrében „egynek jó” volt, ettől több kellett: Modric, Bentley, Corluka, Gomes, Pavlyuchenko, vagy a nagybetűs SEMMIT sem mutató, de igencsak drága Giovani Dos Santos. Mivel a klub annyit költött játékosra, mint a Chelsea és a bajnok MU együtt (!), így igencsak ciki volt a mélyrepülőrajt (0-2-6 a bajnokságban – többek között a Stoke és a Sunderland ellen sem sikerült pontot szerezni…). Adios Ramos páros lábbal. Helyette Redknapp, akinek a kieséstől félve lesték, és ami szánalmasabb, teljesítették minden kívánságát (visszavásárolták fél év után Keanet, Chimbondát és Defoet is, megfejelve Cudicinivel és Palaciossal), így Európa egyik legveretesebb névsora az övék. Hemzsegnek a nagynevű középpályások, a csatársor szintén irigylésre méltó. Csak kár, hogy az eredmények sehogy sem jönnek, így egyelőre hihetetlen pazarlás és mészárszék az egész (Huddlestone, Lennon, vagy épp Bentley másutt ünnepelt sztár lehetne, ha játszhatna rendesen). Az év meccse a Ligakupa döntője lesz, onnantól kezdve keserves harc az UEFA kupában, illetve a kiesés ellen a bajnokságban…

 

1 – Real Madrid. A Királyi Gárda a műfaj koronázatlan királya. Az edzőbuktatást és üldözést mesterfokon űzik (Del Bosque szánalmas arconköpése, Luxemburgo, Camacho, Capello, vagy épp Schuster), elsősorban a türelmetlenség, a koncepciónélküliség, valamint az elnöki túlígérgetések miatt.  Minden játékos, aki ide ír alá, odáig van, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy a Real játékosa lehet. (Zidane még jól járt, ő innen vonulhatott vissza, ellentétben Hierróval, akinek esetében már derogált kivárni azt az egy évet, amit még a klub alkalmazásában töltött volna.) Akik ezt hosszú évekig meg is hálálták (Hierro, Redondo, vagy épp Morientes), azokkal sem tudtak kíméletesen megválni, már nem voltak elég jók, hiába a sok éves alázat. Figo például botrányosan érkezett (Barcelonából) és távozott (kivásároltatta magát, csak hadd mehessen), elüldözték a dagi Ronaldót is, Van der Vaart már most nem kell Ramosnak, Huntelaar idén jött, de már menne… De csúnyán pórul járt itt Makelele, Owen, Reyes, Emerson, vagy épp Samuel is. Volt, hogy minden évben magukhoz édesgettek egy aranylabdást (Figo, Zidane, Ronaldo, Owen), újabban C. Ronaldot csábítják a szirének énekével. A Realra is jellemző a koncepció hiánya, a megalománia, az árak fölösleges felsrófolása, és a játékosokkal szemben tanúsított érzéketlenség. Jól látható, hogy arányaiban elenyésző azon labdarúgók száma, akiket megerősített a Real, illetve vitték még valamire eligazolásuk után is. Így nálam ők az abszolút elsők.

 

 

Csőcsere a S(c)olariumban

 2009.02.09. 20:24

A Chelsea hívek egyemberként lélegezhetnek fel a mai hír hallatán, miszerint Luis Felipe Scolarit azonnali hatállyal menesztette a Chelsea vezetősége. A hír nem meglepő, bár a Liverpool elleni derbi után már meg lehetett volna lépni. Nem akarom Felipao-t kritizálni, hiszen VB győzelemmel, és EB ezüstéremmel a háta mögött valamit tudhat erről a szakmáról.
De a klubfutball más tészta... Ezt a kékek eredményei hűen tükrözik. 5 rangadót játszottak idén a bajnokságban, mindössze egy pont kerekedett ki belőle. Ezzel a teljesítménnyel nem lehet Premier League-t nyerni.
Ennek ellenére valahol sajnálom is őt, mert a renoméján sokat rontott ez a röpke fél év a kékenél... A mai Chelsea kispadjára bárkit leültethetnek, félő, hogy komoly harcot kell vívniuk a dobogóért is. A Mourinho-éra csapatszelleme már a múlté, az igazi húzóemberek elvesztették varázsukat. Drogba semmit nem mutat, réges régen eligazolt már lélekben a kékektől. Anelka két jó hónapon kívül semmit sem képes hozzátenni a játékhoz, a 14 bajnoki gólja, és Drogba gyengélkedése bebetonozta a kezdőbe, és a jelek szerint ennyi neki elég is volt, köszöni szépen. Igazi megélhetési labdarúgó. Ballack soha nem nyújtotta bayernes énjét, megkockáztatom, hogy ő azért tudott igazi húzoembere lenni a válogatottnak, és a bajoroknak, mert hozzá hasonló képességű középpályás nem volt egyik csapatban sem. Itt pedig ugye Lampard az agytröszt...
Horribilis összegekért vásárolgatott a jó öreg Roman Abramovics, aki egyre inkább úgy érzem, nem ért a focihoz, de minden fronton nyerni akar már ötödik éve. Ezért gyakorlatilag 3 rossz meccs után elküldte, az ugyan a futballtársadamat megosztó, de fantasztikus pedagógiai, és taktikai érzékkel ellátott Mourinhot. Aztán kudarcként élte meg a 3 fronton elért második helyet. Avram Grantnak is mennie kellett....
Nagy neveket megszerzett ugyan (Ballack, Deco, Robben, Drogba stb.), de elengedett olyan kulcsjátékosokat, akik meghatározói voltak/lehettek volna a csapat képének. Bridge, Duff, SWP mind-mind szívvel lélekkel játszottak, de a Deco feliratú mezekből több fogyott, üzlet az egész. Ennél tovább viszont nem lát, és mostmár nem lepődnék meg, ha a Chelsea szurkolók lassan-lassan kiábrándulnának belőle... Két csodás év, bajnoki címek, kupák. Azóta viszont a MU uralkodik.
Tudatosság? Ezt a szót nem ismeri Roman. Pedig itt van egyre több példa a szeme előtt. Sokan elfelejtik, hogy Sir Alex csiszolatlan gyémántokat épített be csapatába, feláldozva ezzel min. két bajnoki címet és jó néhány egyéb trófeát. C. Ronaldo, Rooney, Evra, Vidics. Amikor odakerültek, nem voltak még világklasszisok, fel kellett nőniük a feladathoz, s ma hol tartanak? Benitezt is rengetegen kritizálták, mégis eljutott 2 BL győzelemig, és  idén a bajnokságban is kilépett saját árnyékából. Hagyták dolgozni, ment a feje után, és tanult abból, hogy a folyamatos rotáció maximum a földművelésben lehet sikeres kapával, de nem az elit ligákban. Riera, Arbeola, Skrtel, Mascherano, Kuyt? Igen, valószínűleg az ő mezeladásaikból sem lehetett komoly bevételre számítani...
És a legszebb ellenpélda Martin O'neill Villája. Mára reális esélye van a BL szereplésre, pedig emlékezzünk csak, hogy 2004-ben még éppen hogy bentmaradtak az elsőosztályban. Hagyták dolgozni a mestert, nem szóltak bele az igazoláspolitikába. Soha nem végeznek az igazolási időszakokban a csúcson, szép csendben, fillérekért vásárolnak, vagy épp nevelnek ki játékosokat. Ha csak a "neveket" nézzük, vajon ki gondolná, hogy ez a csapat Európa egyik legerősebb ligájában sorra hagyja maga mögött az elitcsapatokat? Nos, valószinűleg Roman biztosan nem...
 

Címkék: chelsea premierleague scolari

„Üzenet a föld alól”

 2009.02.09. 14:28

 Akik nem követik rendszeresen és részletesen az angol bajnokságot, azoknak talán fel sem tűnik, milyen változások voltak az élvonalban az utóbbi 8-10 évben. A 90-es évek végén még teljesen megszokott volt egy Ipswich Town – Derby County, vagy egy Southampton – Coventry meccs a Premier League-ben - márpedig ezek a csapatok jelenleg a másodosztályban sínylődnek – nem is beszélve olyan csapatokról, mint a Leeds, a Leicester, vagy a Wimbledon, ők ugyanis napjainkban a másodosztályba kerülésért viaskodnak! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Wimbledon ma már Milton Keynes Dons néven fut.

Látható, hogy rendesen kicserélődött a mezőny. És bár alapvetőnek tűnhet a Fulham, a Bolton, a Portsmouth, vagy a Manchester City neve az élcsapatok között, korántsem volt ez mindig így. Ezen csapatok többsége – bár 6-7 éve tagja már az élvonalnak – évek óta küzd a kiesés ellen, illetve feljutásuk előtt hosszú évekig sínylődtek alsóbb ligákban.

A mezőny erőssége, és a klubok anyagi helyzete miatt nem ritka, hogy némelyik klubnak csupán egy idény jut a legjobbak között. Jött-látott-kiesett azon melegében a Crystal Palace, Norwich, a Watford, vagy épp a Sheffield United is. Jellemző viszont, hogy mindenre elszánt, csupa szív focit mutatnak be, s amíg erejükből telik, nyílt sisakkal küzdenek a legnagyobbak ellen is. Ezeknek a csapatoknak piros betűs ünnep az, amikor képesek kiharcolni egy 0-0-t az Anfield Roadon, vagy jó játékkal fektetik két vállra az Evertont, vagy a Tottenhamet. (Az alsóbb osztályú klubok küzdeni tudását talán az FA kupa jelzi a leginkább.)

Mindez tehát jól példázza a klubok vezetőinek, játékosainak, szurkolóinak csapatukba vetett bizalmuk relatív értelmezését. A Leeds, vagy a Newcastle éveken át tartó és meghatározó európai kupaszereplése egy ideje már szép emlék csupán, s egy ideig kóbor ábránd marad. Ki gondolta volna a Southamptonnál még anno, hogy a csapat több mint 30 év élvonalbeli tagság után kiesik, ráadásul az utóbbi 4 évben egyszer sem volt reális esélyük visszakapaszkodni. Vagy kiröhögték volna társai azt a Wigan-szimpatizánst 2002-ben, aki az akkor még harmadosztályú klubjáról úgy vizionált volna, hogy sikerül tartósan letelepedni a Premierleague-ben…

S hogy mit hoz a jövő? Ki tudja… Lehet, hogy 5 év múlva a Newcastle hívei már harmadszorra sóhajtanak fel, hogy megint csak 4-5 pont kellett volna a play-off pozícióhoz a másodosztályban. Vagy 2 év múlva az Eveton szurkolóinak kell egy időre lemondani az élvonalbeli városi derbi szépségeiről és izgalmairól. Vagy teljesen alapvető élmény lesz egy Barnsley - West Ham csata az ötödik helyért a szezon végén. Sőt, talán már egy Liverpool – Nottingham 0:2 után is rezignáltan konstatáljuk majd, hogy átalakult az angol futballtérkép…

 

Gondolatmenetem lezárása, sőt inkább kiteljesedése az, hogy a nosztalgiázás és az ábrándozás közepette vegyük észre, miféle „értékek” kallódnak az alsóbb osztályokban. Az angol klubok többsége igen patinás, alapításuk többnyire a 19. század utolsó harmadára tehető. Anglia az átlagosnál jóval több profi és amatőr klubcsapatot számolhat, a bajnokság – kisebb-nagyobb változtatásokkal persze – több mint 100 éves, akárcsak Európa legrégebbi és legnagyobb presztízzsel bíró kupasorozata, mely csak szerényen az FA nevet viseli.

Az angol bajnokság élvonalában, de még a másodosztályban sem találunk sok olyan csapatot, amelyik ne tett le volna már valamit az asztalra: bajnoki cím, kupagyőzelem, nemzetközi kupasiker. Ez egyfelől a ligák több mint 100 éves mivoltából következik, másfelől pedig abból, hogy a mezőny igen kiegyenlített, az erőviszonyok pedig rendre változnak. A legtöbb bajnoki címmel a Liverpool rendelkezik (18), ám a legutóbbit lassan 20 éve szerezték meg. Míg a 19. század végén, s a 20. század első felében inkább az észak-angol klubok voltak a meghatározóak (Sunderland, Newcastle, Sheffield Wednsday, Preston North End), addig a 20-21. század fordulójára egyre jellemzőbb volt a déli, főleg londoni térnyerés (Arsenal, Chelsea, Tottenham, vagy épp az FA kupa címvédője, a Portsmouth). Összességében az angol futballt meghatározó csapatok többsége inkább középen található, főként Liverpool, Manchester, Birmingham, vagy épp Leeds városában. Ez persze nem annyira egyértelmű, mint amilyennek látszik, ugyanakkor sok szempont ezt erősíti.

Mindenesetre megdöbbentő az alsóbbligás csapatok múltja. A League Championship 24 csapatából összesen 8 klub volt már bajnok, ami számomra még akkor is megdöbbentően nagy szám, ha tudjuk hogy némelyik csapat 60-80, sőt, több mint 100 éve ünnepelt utoljára bajnoki elsőséget. 8 csapat nem szerzett még trófeát, viszont a harmadik nyolcas begyűjtött legalább egy FA vagy egy Ligakupa győzelmet. Nem beszélve a Nottingham 2 BEK-győzelméről, vagy a harmadosztályú Leeds 3 bajnoki címéről és nemzetközi kupamúltjáról (BEK és KEK döntők), vagy a Leicester Ligakupa-sikereiről.

 A fenti, jóformán távirati stílusban közölt adatok is jelzik, milyen nagyszerű csapatok kallódnak az alsóbb ligákban. Itt jegyezném meg, hogy mindebből nem szabad arra asszociálni, hogy az első osztályba oda nem illő csapatok lennének. Inkább utalás ez arra, mennyivel „nagyobb nevek” alkotják az angol alsóbb ligákat, mint a többi topliga alsóbb osztályait. Példának okáért egy összevetés a Serie B-vel, ahol egy bajnok sem található. Pedig egykor szebb napokat látott csapatból itt sincs hiány, gondoljunk csak a KEK és UEFA kupa-győztes Parmára, vagy a Livornora, az Empolira, esetleg a Bresciára. A spanyol Segunda Division sem hemzseg a bajnokoktól, bár itt jobb a helyzet, mint az olaszoknál: elsősorban a Real Sociedad, vagy a KEK és VVK-győztes Zaragoza révén. A League Championship-pel leginkább a német második vonal versenyképes. Itt a Nürnberg pl. 9, a Kaiserslautern 4, az 1860 München 1 bajnoki elsőséggel bír.

Ezen felül megemlíteném még, hogy az angol másodosztály szinte minden csapata próbálkozott valamit az elmúlt években (élvonal, feljutási kísérlet, kupa, stb.) – még olyan csapatok is, mint a Burnley, a Preston, a Reading, vagy a Watford - addig a topligás másodosztályok kiscsapatai sok esetben vegetálnak. Nincs ugyanis jelentős nyoma a német Ingolstadt, Koblenz, Rot-Weiss Ahlen, vagy Osnabrück ténykedésének; emberemlékezet óta nem hengerelt Itáliában a Cittadella, az Albino Leffe, de a Salernitana sem; s a spanyol futball sem volt már egy ideje hangos a Huesca, az Alicante, a Girona, vagy az Eibar eredményeitől…

Címkék: anglia foci történelem

Olyan sporthétvégének indult ez is, mint a többi. Meccsdömping a különféle sportadókon szombat kora délutántól egészen vasárnap késő estig (szinte) megállás nélkül. Láthattuk az angol, a spanyol, az olasz és a német bajnok mérkőzését és néhány, kevésbé élmezőnybe tartozó csapatok összecsapását. Csakhogy mindez most másodlagos. Annak tudatában, hogy meghalt az MKB Veszprém férfi kézilabdacsapatának beállósa, Marian Cozma. De erről alább majd még szó esik. 

Visszatérve a focihoz.

Ha már említésre került, kezdjük a bajnokcsapatok közül időben legkorábban játszó Interrel. Az olasz bajnoki címvédő és listavezető a kieséstől fenyegetett, 16. helyezett Leccéhez látogatott. Az Inter végig kézben tartotta a meccset /csak egy adat: a labdabirtoklás közel 60-40 volt az Inter javára. Itt jegyezném meg, hogy ez egyáltalán nem megszokott, ugyanis az Inter nem a Barcelona: nem „családi hagyomány” (=legyen szó akár az A-, akár a B-csapatról...), hogy ők birtokolnák többet a labdát/ és Ibrahimovics, Figo és Dejan Sztankovics góljaival győztek és 8 pontra növelték a forduló előtti 6 pontos előnyüket a Milannal szemben, akik szombat este hazai pályán csak döntetlenre voltak képesek az utolsó helyezett Regginával szemben  és mivel a 12. perctől Vincenzo Iaquinta kiállítása miatt 10 emberrel maradó /de ekkor már 1-0-ra vezető/ Juventus Paulsen 90. percben szerzett góljával 2-1-re nyert a Catania otthonában, ezért a milánói csapat visszacsúszott a dobogó harmadik fokára.

Egy kis kitérő erejéig német foci. A forduló előtt élen álló Hoffenheim szombat délutáni döntetlenjével bizonyossá vált, hogy a 19. forduló után is az élen fog állni, történjék bármi vasárnap az Allianz Arenában. Ugyanis a Hoffenheim 4 ponttal vezetett a Bayern München előtt, ez a különbség azonban 1-re csökkent, ugyanis a müncheni alakulat 3-1-re verte a 2. percben Nelson Valdez révén még vezetést szerző Dortmundot. A győzelem a legjobb indulattal sem nevezhető könnyűnek, ugyanis a Bayern a 87. és 90. percben szerzett Klose-gólokkal szerezte meg a három bajnoki pontot.

Most pedig térjünk rá az angol bajnoki címvédőre és egyben listavezetőre, a Manchester Unitedre. A Vörös Ördögök a 8. helyezett West Ham Unitedhez látogattak. A mérkőzés első felében a hazaiak agresszíven léptek fel, nem hagyták, hogy a MU-játékosok könnyedén felhozzák a labdát, a letámadás sikeres volt, jónéhányszor zavarba jött a manchesteri középpálya, ami többszöri labdavesztésben mutatkozott meg. A West Ham az első félidőben több gólhelyzetet is kialakított, és bár a vendégeknek is volt egy-két helyzete /Berbatov egy lepattanó lövés után mesterien pörgetett a kapuba, de az asszisztens emelte a zászlót, megjegyzem: jogosan/, a félidei 0-0 a Manchesterre nézve volt hízelgő. A szünetben minden bizonnyal Sir Alex Ferguson rendbeszedte a fiait, akik a 2. félidő elejétől nyomatékosították, hogy bizony a 3 pontért jöttek. A vezető gól csak nem akart megszületni, egészen a 62. percig. Ekkor jött Ryan Giggs és világklasszis alakítással megszerezte csapatának az újbóli listavezetéshez elengedhetetlen 3 pontot. A walesi boszorkány szöglete után a védők középre, röviden fejelték ki a labdát, ekkor azonban a játékszer visszakerült a Giggshez, aki – miután „bemutatta”, hogy be akarja adni –, egy gyönyörű csellel „elküldte sóért” a becsúszó Carlton Cole-t, majd egy lövőcsellel „mellékvágányra tette” az elévetődő Scott Parkert, jobbal /Giggs köztudottan ballábas.../ kilőtte a hosszú sarkot. Az Öreg mint már olyannyiszor, most is bebizonyította, hogy „nagyspíler” és nem véletlen, hogy a MU annak ellenére szerződést akar vele hosszabbítani, hogy már igencsak karrierje vége felé jár. Ezután volt ugyan néhány szórványos West Ham-támadás az egyenlítés reményében, de ez nem sikerült. A mérkőzés összképe alapján a hazai csapat talán többet érdemelt volna, de a futball olyan, mint az élet: nem mindig igazságos. Közhely, de igaz: a focit gólra játsszák és egy csapat hiába van partiban a mezőnyben, ha nem tud gólt szerezni, egy pontnál többet nem szerezhet. Ami mellett nem mehetek el szó nélkül: ezen a meccsen az (is) volt a kérdés, hogy a manchesteri kapus, Edwin van der Saar megdönti-e az angol góltalansági csúcs /1104 perc/ után a brit nemzeti csúcsot is /amely eddig 1196 perc volt/. Ehhez pusztán annyira volt szükség, hogy az eddigi 1122 percnyi „goal-out”-ját megfejelje további 75-tel. A Manchester végül 1-0-ra győzött és Van der Saar csúcstartóvá vált a maga 1212 percével. És ki tudja hol van még a vége...

És akkor a spanyol címvédő és hatalmas előnnyel vezető Barcelonáról. A Barca hazai pályán fogadta a forduló előtt a húszcsapatos bajnokságban 12. helyezett Sporting Gijónt, amely eddig érdekes módon a már lejátszott 21 fordulóban egyetlen döntetlent sem (!) produkált. A mérkőzés olyan mederben zajlott, mint minden korábbi Barca-meccs: a gránátvörös-kékek uralták a meccset, jóval többet birtokolták a labdát, mint a vendégcsapat. /Félidőben: 73-27/

A Gijón bő húsz percig bírta kapott gól nélkül, ekkor azonban a hazaiak – tőlük szokatlanul, pláne hazai pályán – egy kontrából szereztek vezetést Samuel Eto’o révén. Egy vendég-szöglet után a védők kifejelték a labdát, éppen Inistához, aki meglódult, vagy 30-40 méteres labdavezetés után kipasszolta azt a balján nyargaló Henryhoz, aki hajszálpontosan centerezett a középen érkező Eto’ohoz, ő pedig közelről nem hibázott. A 40. percben ismét a kameruni gólüzem köszönt be, megszerezve szezonbeli 21. bajnoki gólját. Ekkor Messitől kapta a zsugát, az argentin zseni jó szokásához híven becsapta az előtte álló védőt, majd lyukra futtatta Eto’ot, aki egy csellel elküldte az elévetődő védőt és a hosszú felső sarokba lőtt. A Barca így nyugodtan vonulhatott a szünetre. A második félidőre sem változott sokat a játék képe. Sőt, inkább semmit. A meddő Barca-fölény a 66. percben újabb góllá érett. Dani Alves egy kivágódó labdánál megelőzte ellenfelét és éles szögből a léc alá vágta a labdát. Két perccel később a pár másodperce (!) pályán lévő Kike Mateo egy kifejelt labdát egyből a Barca kapujának jobb alsó sarkába zúdított. Victor Valdes nem háríthatott. Újabb két percre rá ismét egy barcelonai helyzetet jegyezhettünk fel: Dani Alves beadását Eto’o fejelte a kapufára. Több gól már nem esett, a vége így 3-1. A Barca a játék minden elemében felülmúlta ellenfelét /csak két adat: a labdabirtoklás aránya 70-30, míg a kapura lövéseké 16-6 a Barcelona javára/ és teljesen megérdemelten tartotta otthon a három pontot és állította vissza a forduló előtt (is) meglévő 12 pontos különbséget a szombaton a Santander ellen hazai pályán 1-0-ra győző Real Madriddal szemben. Ha a katalán alakulat ilyen ütemben termeli a gólokat /22 meccs 68 gól, ez több mint 3-as átlag meccsenként/, akkor megállíthatatlan lesz és bőven elérheti, sőt túl is szárnyalhatja a 100 gólos határt.

Végül egy pár gondolat a 26 évesen elhunyt Marian Cozmáról. A Veszprém kiváló beállósa egy közkedvelt veszprémi szórakozóhelyen ünnepelte néhány csapattársával Iváncsik Gergő nemrég született gyermekét. Ekkor vitába keveredtek egy társasággal, majd a bár előtt folytatták a „verbális affért”, ami tettlegességbe fajult és Cozmát halálosan megsebesítették, két csapattársa, a kapus Ivan Pesic és a szerb irányító Zarko Sesum súlyos, sőt életveszélyes sérüléseket szenvedett. A kézilabda-társadalom és egész Magyarország gyászol és minden csapat megemlékezéseket tart a fiatalon elhunyt beállós emlékére. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy a Veszprém támadásaiban nem volt ötlet és megoldván a helyzetet egyszerűen valamelyik játékos feldobta a labdát úgy 3, 5-4 méterre Cozma felé, a védők hiába próbálták megszerezni, nem volt esélyük a 211 cm magas beállóval szemben, aki miután megszerezte a labdát, kíméletlenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Hiányozni fog. És nemcsak ez a mozdulatsor...

Címkék: foci európa

Hétvégi előzetes

 2009.02.06. 16:15

Premier League, 25. forduló:

Tottenham-Arsenal: kétfelvonános sportetüd, menekülés a győzelembe címmel.
Az Ágyúsok egyre közelebb kerülnek ahhoz a blamához, amit egy szókapcsolatban úgy fejezhetnénk ki: UEFA-kupa. Márpedig az 5 pont hátrány a Villával szemben igen vaskos, ráadásul a Villa Blackburnben vendégszerepel, mely látogatás győzelmi esélyekkel kecsegtethet. A SPurs is menekül, még mindig a kiesés ellen. Talán a régi-új játékosok visszaállítják a Sarkantyúsok renoméját, és befutnak a 10. hely környékére. A White Hart Lane-en nem lesz könnyű a pontszerzés a L' Arsenalnak, hiszen az igazolásokra töménytelen pénzt elköltő Spurs hazai pályán garantáltan oda fogja tenni magát. Ráadásul az Arsenal legnagyobb igazolása, Arshavin cár még hetekig nem lép pályára, mert az edzettségi állapota nem megfelelő. (bajnoki szünet van ilyenkor az orosz premier ligában) Látványos meccsre van kilátás, hazai győzelemmel.
Tippünk: 1,X
 

A nagyok közül a MU és a Pool is idegenben játszik. Tekintve a jelenlegi formát, és Gerrard 3 hetes kényszerpihenőjét, nem lesz könnyű dolguk a Pompey ellen, de az egyre jobb formában játszó Torres egyedül eldöntheti a meccset, a kieséshez egyre-inkább közeledő hazaiak ellen.
Tippünk: X,2

A MU ezúttal Londonba látogat, és a WHU ellen meg kell majd izzadniuk, hiszen Zola társasága az elmúlt hat forduló alapján a második legjobb mérleggel rendelkezik. (4-2-0, 14 pont) A mérkőzés igazi nagy kérdése az lehet, hogy a hazaiak kirobbanó formában lévő csatára, Carlton Cole tudja-e mattolni 1124 perc után Van der Sart, aki ellen lassan Lékó Pétert kell bevetnie az ellnefeleknek.
Tippünk: X,2

A Chelsea a Hull City-t fogadja, a mérkőzés várható eredményéről mindent elmond, hogy a Chelsea rendelkezik a legjobb támadósorral (44 rúgott gól), a Hull pedig a leggyengébb védelemmel (46 kapott gól). Sima hazai, feledtetni kell a Pool elleni botlást.

A "négy (öt?) nagy" mérkőzésén kívül ezen a héten a Wigan-Fulham mérkőzést emelném ki, hiszen a két csapat várakozáson felül teljesít a top 10-es helyezésükkel. A Fulham nagyszerű védelmének köszönheti a számára előkelő kilencedik helyezést (19 kapott gól, ez a negyedik legjobb mutató a ligában), míg Steve Bruce fiai hazai pályán nyújtott stabil teljesítményük számlájára írhatják jó szériájukat. A Fulham esélyeit rontja szombaton, hogy eddig  egy mérkőzést sem nyertek idegenben...
Tippünk: 1

További mérkőzések:

Man. City - Middlesborough
Everton - Bolton
Sunderland - Stoke
WBA - Newcastle
 

 

Címkék: előzetes premier foci league

Bolhapiac Angliában

 2009.02.03. 17:06

A ködös Albionban tegnap este lezárult a téli átigazolási időszak. Nézzünk körbe, milyen érdekességek történtek!

 

Bazi Nagy Görög Lagzi van készülőben Portsmouth kikötőiben, tekintve, hogy a Pompey megszerezte Gekas, és Basinas játékjogát. Tony Adamssel egyenlőre nem megy a Pompeynak a játék, utolsó 6 meccsükön mindössze egy pontra voltak képesek. Már ott legyezgeti a vitorlásokat a kiesés szele, és a két Európa bajnok sem fog ezen változtatni.


Egészen az utolsó pillanatokig kiváncsian figyeltem a Sarkantyúsok piaci teljesítményét, és érdeklődve vártam, hogy vajon mikor vásárolják ki Berbatovot a szerződéséből. Nos, nem tették meg, de félév csámborgás után Chimbondát és Keane-t is visszavásárolták Defoe után. Kicsit drága kölcsönszerződések voltak ezek. Az év elején 4 közé vártam a Spurs-t, de tévedtem. Erre most még erősebb lett a keretük, de kupaindulás nem lesz belőle. (csak ha kupát nyernek)
Spurs-höz kapcsolódó hír még, hogy az anno zseninek titulált Dos Santos megbukott az orvosi vizsgálatokon, így nem igazolt el Londonból. Blama


A legnagyobb bombaként Arshavin Arsenalba való átigazolása robbant (igaz, már féléve ketyegett). A nyári Ronaldo-sagat is felülmúló túsztárgyalás végén 13 millió eurót kapott a Zenit, amelyre még néhány milkát rádobhatnak az Ágyúsok, amennyiben beválik a tavalyi EB legnagyobb felfedezettje.

Kevin Nolan: csöbörből vödörbe. A Boltonból igazolt Newcastle-be az elnyűhetetlen középpályás. Nem mernék fogadni rá, hogy a következő szezonban is premier ligás játékos lesz. Ezek szerint Nolan még mindig keresi a kihívásokat...

És a teljes átigazolási piac legnagyobb meglepetése, és azt gondolom vicce is Quaresma Chelsea-s kölcsönszerződése. Ő volt az Inter szurkolók szerint az év legrosszabb igazolása. A jó öreg Felipao azonban felkarolta, és egy újabb felesleges portugállal bővítette a keretet. Kiváncsian várom, hogy fog-e játszani, és kinek a helyén....


Címkék: foci átigazolások premierleague

süti beállítások módosítása